Széljegyzetek a kávéházból

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi legyen e blog sorsa. A „Széljegyzetek a kávéházból”-t az angliai érkezésem okozta kultúrsokk hívta életre, abban az időszakban, amikor a kávégyártó-óriás asztalait koptattam.

Lévén hogy már Angliában sem vagyok és gőzölgő kávé helyett sör habzik előttem, igazi képzavar lenne itt folytatni.

Abbahagyni pedig csak nem lehet. Amint megcsapja az embert a fékevesztett olvasói imádat szele (értsd: napi 5-10 olvasója is van, többnyire elfogult családtagokból és munkahelyükön a halálos unalom elől végső elkeseredésükben ide menekülő ismerősök szerény tábora) többé már nem tud lemondani róla. 

De főleg azért nehéz abbahagynom, mert hazatérésemkor újabb sokk ért. A körülményeskedő, túlontúl udvarias és kínosan mindig a fair-play szabályai szerint játszó Angliával általam szemben állított bezzeg-Magyarország kétségtelen nem esik ezekbe a hibákba. De mindennek megvan az ára. A továbbiakban várlak benneteket szeretettel a kontra-kultúr-sokk ihlette Mutyilanden.

Mielőtt végleg hazatérek Angliából, gondoltam összegzem az elmúlt 15 hónap élményeit, eredményeit:

• 25,000 km vonaton, többnyire Bristol és Cheltenham között (egy út 56 km)
• 25,000 km repülőn, 8 különböző reptérre
• átlaghőmérséklet 15 fok, átlagtól való eltérés +/- 2 fok
• 326 nap munkában és 163 csodás nap a legnagyobb nyugalomban munkanélküliként
• szakmai tevékenységem csúcsa, hogy főnökömet összeismertettem csodaszép magyar barátnőjével
• és mindezeket megörökítő 60 bejegyzés

Korábbi nyavajgásaim után senkit nem lep meg, hogy örülök, hogy végre hazatérhetek. De azért mindenképpen fájdalmassá teszi a búcsút néhány egyedi jellegzetesség:

• árleszállításkor mindig van még a méretemben ruha, mert itt nem átlagos (M) méretnek számítok, hanem S vagy XS
• szép időben csak bepattanunk az autóba és 2 óra múlva már figyelhetjük is a delfineket a tengerparton (amiket persze eddig még sosem láttunk, de mégis)
• szigetország lévén a tengeri herkentyűk gazdag választékban és rendkívül mérsékelt áron kaphatóak
• a reklámok élvezetesebbek, mint bármely TV-műsor
• bármikor is kapcsolom be a TV-t biztos, hogy valamelyik csatornán megy Agatha Christie krimi vagy Jóbarátok (illetve a fiúk kedvéért Top Gear)
• novemberben is pulcsiban mászkálhatok (ugyanabban, amiben augusztusban is)
• a lakást alig kell takarítani, mert úgysem látszik meg rajta

Ágyban reggeli, index-facebook-blog olvasgatás közben emésztés és csendes teázgatás. E szokásos hétvégi rutinunknak megfelelően (amelytől a hétköznapok csak csekély mértékben térnek el) déltájban kikászálódtunk az ágyból. Ekkor kaptuk az esemest, hogy este pókerparty van nálunk.

Koradélután hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk ez alkalommal a feltálalt snack sushi falatkák lesznek. Életünkben nem csináltunk még sushit, de naívan úgy véltük, a hátralévő 4 óra elég lesz az elkészítésükhöz. Végülis rízst csináltunk már, és a nyers hal előállítása sem lehet túl bonyolult. Röpke két óra alatt bejártuk fél Bristolt és számos boltot mire megfelelő rízshez, ízesítéshez, szép mintázatú lazachoz és tonhalhoz jutottunk, illetve vettünk még éles kést is, amit persze csak elképesztő biztonsági intézkedések árán voltak hajlandóak nekünk odaadni.

Hazatérve nekiláttunk. Nem igazán tudtuk, hogy mennyi rízs kell. Lefőztük majd bekevertünk fél zacskónyit. Ebből lett 8 nagiri, ami azért snack kategóriában is kissé fukar 8 főre. Lefőztük a zacskó másik felét, lett még 8. Persze lehet, hogy kijött volna belőle kétszer ennyi is, de a folyamat során elég nagy volt a selejtarány. A definíció szerint amúgy is ragadós rízs összekeverve a cukros-ecetes-sós ízesítéssel a technokolnál is erősebb emulziót képez, és eltávolíthatatlan bármilyen felületről, amihez már hozzáért. A kis falatkákat kézzel kell előállítani, aminek köszönhetően pillanatokon belül könyékig rízs borított bennünket, majd 5 centis rétegben először csak a konyhalapot, majd a konyhapadlót, amit aztán a vendégek érkezésével sikerült az egész lakásban egyenletesen szétteríteni. Mindeközben kezetmosni felesleges, a víz hatására ugyanis a massza egy vékony, nyálkás filc réteget képez az ember kezén.

Történetesen épp Halloween volt, és élünk már itt annyi ideje, hogy minket is megfertőzött a jelmez-láz. Persze erre sem készültünk rá jobban, mint a sushi-vacsorára így kreatívnak kellett lenni. Én a harmadik adag rízs vásárlása közben kaptam fel egy nagyon csinos macska álarcot (3-tól 6 évesek számára), ami méreténél fogva végül csak a homlokomra fért fel. Gyuri pedig magára húzta egyik ruhámat. A rózsaszín pónilovas, tele csillagos darabot valószínűleg már nekem sem kellene hordanom, mert úgy festek benne, mintha valaki lolitai álmából léptem volna ki, de Gyuri kilógó mellszőre és mélyen dekoltált háta még a nyers halnál is jobban elborzasztotta vendégeinket. De hát erről szól Halloween, nemde?

Újabb közhely, hogy angliában sokat esik az eső, ám ennek praktikus következményeibe ritkán gondolunk bele. A szinte állandó magas páratartalomnak köszönhetően egy hajmosás után akár egész nap csuromvizes hajjal ülhet az ember, mely problémát persze még könnyű egy hajszárítóval áthidalni.
Ha a hajszárításhoz esetleg tükörre is szükség van, akkor előbb a tükörről kell leszárítani a párát, ami akár két óra múlva is elhomályosítaná a tükröt nyitott ajtó mellett.
Hogy milyen ruhát csomagoljunk a nyaralásra azt érdemes hetekkel korábban kigondolni, és ezen ruhadarabokat addig már nem hordani, mert a ruhák száradási ideje fűtés szezonon kívül 5 naptól másfél hétig tart.
Az autó ablakai az ajtócsukódástól számított első kilégzést követően azonnal bepárásodnak, és a párát csak a klíma szárítja le. Így autós utazáshoz mindig érdemes forró teát bekészíteni és egy-két réteggel többet felvenni.

A férfiak sosem értik, hogy mit kell annyit gondolkodni azon, hogy mit vegyen fel az ember a céges karácsonyi vacsorára, az Eszterék eljegyzési partijára, vagy a Zsófi búcsúbulijára. Nem látják, hogy a lázas készülődés mögött mennyi tépelődés van: vajon Kriszta megint miniben jön mert akkor én sem mehetek nadrágban; vajon mindenki emlékszik, hogy a múltkor is az a kedvenc kis masnis felsőm volt rajtam, mert akkor ciki lenne megint abban megjelenni; milyen kár, hogy a barna cipőm épp a suszternál van, mert a múltkor Anna belesápadt az irigységbe miatta.

Mert mi nők egymásnak öltözünk, a férfiak pedig legszivesebben a kedvenc kitérdesedett és kifakult macinacijukban élnék le az életüket. Kivéve, amikor lemennek az edzőterembe, ami az ő karácsonyi vacsorájuk, eljegyzési partijuk, operaházi gálaestjük. Ott aztán az öltözékek legelképesztőbb arzenáljában pompázva harcolnak az alfa hím címért.

Van, aki egyértelmű utalással ’Superman’ polóban lóbálja a súlyokat. A gladiátortestű szlovén azzal vág erre vissza kaján mosollyal az arcán és 100 kilóval a markában, hogy szétvagdossa trikója nyakát szabadon hagyva domborodó csuklyás izmát. Mások az erőt kiegészítő darabokkal demonstrálják. Egy csúszást gátló kesztyű viselete elszánt arckifejezéssel párosulva gyakorlott body-builderre enged következtetni, mindaddig amíg nyögni nem kezd a padon 5 kilóval a kezében, ami 10 kinyomás után nem kicsúszik, hanem kiesik a kezéből.

A finomkodók kategóriája sem különb. Egyikük az evezőgépen ülve latex sapkát húzott. Gondoltam azért, nehogy a menetszél összekócolja a haját, de később a futáshoz levette. Talán csak nem akarta, hogy a képzeletbeli víz ráfröccsenjen a hajára. Végül pedig van még a jóképű, napbarnított fiatalember, aki mindig a sportöltözék gyártók legújabb fejlesztésű testhezálló darabjaiban pompázik, és átöltözik a bemelegítés után az edzéshez, majd az edzés után a lazításhoz egy óra alatt felvonultatva ruhatára különböző szabású és színű darabjait.

Szégyellem bevallani, hogy lassan 15 hónapja élek Angliában és még mindig nem találom a sót a szupermarketben. Valami teljesen idegen rendezőelv szerint halmozzák fel az árukat a boltok polcain. Régóta keresem a logikát benne, de a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy minden amellett található, amivel a leggyakrabban eszed együtt. Ami csak azért kellemetlen, mert magyarként nehéz beleélnem magam, vajon egy angol (aki például a paradicsomos babot a pirítósra keni) jellemzően mit mivel eszik. Ennek köszönhetően 20 percig bolyongtam az üzletben, mire ráleltem a sóra.

Először naívan azt gondoltam a cukor mellett lesz. A cukor pedig a tea mellett van. De persze a teát még ők sem isszák sóval, így ott nem volt. Aztán a ’főző alapanyagok’ szekcióba vándoroltam, ahol szintén volt cukor és liszt is minden mennyiségben, de só nem. Nem túl meglepő egyébként, ezek tényleg nem használnak sót a főzéshez. Talán a tojásoknál lesz? Én legalábbis a tojást mindig megsózom. De nem, a tojások kérlek a lekvárok és mogyorókrémek közé vannak beágyazva. Már a tequila környékén is jártam, hátha, mire végül megtaláltam egy elhagyatott sarok legalsó polcán úgy boka magasságban.  Asszem megfejtettük, miért olyan ízetlen az angol konyha.

Nagy híve vagyok a fapados légitársaságoknak, akik liberalizálták az utazást gazdaságos áraikkal, ezáltal rászabadítva boldog-boldogtalant a világ nagyvárosaira. Ugyanakkor nincs az az országimázs film, amivel ellensúlyozni lehetne azt a képet, amit mi magyarok festünk magunkról őrizetlenül kószálva a nagyvilágban.

Kétségtelen, hogy ma már olcsóbb repülőjegyet venni, mint egy jobb minőségű bőröndöt, meg aztán a súlykorlátozások is kényszermegol-
dásra késztetik az embert. Ebből adódóan a legváltozatosabb kézipoggyászokat figyelhetjük meg. A legnépszerűbbek a kolbászszagú piroskockás piaci bevásárlószatyor; a csurig tömött iskolatáska, aminek varrásánál a cérna épp feladni látszik a küzdelmet; illetve a kézipoggyász-
nak álcázott bőrönd, ami alatt egész úton retteg a tulajdonosa, nehogy rászakadjon a poggyásztartó.

Utazni jó, de ki tudja hogyan élnek azok ott nyugaton. Legjobb hát minden helyzetre alaposan felkészülni. Egy igazi világutazó magyar táskájából nem hiányozhat az alufóliába csomagolt 3 kiló rántott hús, a galuskaszaggató, valamint a tésztaszűrő tál. A múltkor valaki 200 fontot fizetett az extra 13 kg súly miatt. Gyanítom, hogy simán ki tudott volna dobni belőle 10 kilót, aminek összértéke 20 font volt, de ami egyszer már a mienk, azt bármi áron birtokolni vágyjuk örökre.

A vásárlási láz könnyen elkapja az embert, ha külföldön van, így hazafele lényegesen több ruhánk van, mint amennyit súlyban felvihetünk a gépre. A leleményes magyar azonban a derekára köti a második pullóverét, széldzsekijére felveszi a kabátot, arra pedig az esőkabátot és már meg is oldotta a feladatot. De vásárlolni igazán a duty freeben édes, ahol mindenki boldogan bevásárol a méregdrága édességekből, csak azért mert még sosem látott fél méteres kinder tojást, 3 kilós tobleronet vagy 4 literes pezsgősüvegbe szórt drazsét. Csakhogy a gépre nem lehet extra zacskókat felvinni, így a kapuban konstatálják, hogy a három karton jutányosan vásárolt ciggarettát el kellene rejteni a már így is agyontömött táskába.

Végül pedig kedvencem a Nagy Magyar, aki még akkor is a lépcső aljánál lobogtatja búcsúzóul a kétméteres magyar zászlóját, amikor odafönt már mindenki a sztyuvikat nézi, ahogy előre-oldalra mutogatnak sárga mentőövvel a nyakukban,  és emberünk a gépen még a mosdóra is az Árpád sávos zászlóval a nyakában megy (hogy szippantaná le róla a vákuum).

Kutakodom az interneten keresve, hogy egyes sikeres márkák hogyan pozícionálják magukat. Beleakadtam a Carlton Draught sör reklámjaiba. Az ausztrál, feltételezem olcsó sör nagyon kreatívan oldotta meg, hogy feltehetően semmivel nem tud többet, mint bármely más sör bárhol a világon: teljesen felesleges az a nagy felhajtás a sör körül. Legalábbis én így fordítottam eheti kedvenc reklámomat, aminek felirata a legőszintébben írja le a marketing lényegét: adjunk el még többet. 

Londonban dolgozni egy hatalmas multinacionális cégnek nagyon mágikusan hangzik, de eddig az ismert okokból kifolyólag tartózkodtam attól, hogy egyáltalán megpróbáljam. Sajnos azonban a válság miatt nehéz Londonon kívül állást találni, én pedig nem szeretném megvárni a válság végét, mert hetek óta a legnagyobb kihívást jelentő projektem, hogy rávegyem Fiala Sárát, húzza már le a löttyedt seggét az edzőterembe.

Nekiveselkedtem hát meg- hódítani a londoni babgyárost. Mondhatom, őrült izgalmas kategóriának tűnt már így előre is. Felültem a 8:50-es (budget-)vonatra és 3.5 óra múlva már Jubilee line-on, 4 óra múlva a Piccadily line-on voltam, és 4.5 óra múlva kiszálltam a Metropolitan line végállomásán. Innen egy taxi 15 perc alatt elröpített a semmi közepére, interjúm hejszínére.

Az út alatt a taxissal a lakásbérleti árakat beszéltük meg, arra az esetre, ha sikerül az interjú. A környéken (pesti mércével talán Vecséshez hasonlítanám) egy egyszobás lakás állapottól függően 800-1000 font körül van. Szerencsés esetben 1.5 óra a belváros BKV-val, kocsival neki se induljon az ember. Persze lakhatnánk a belvárosban is. Akkor a munkába járásra kell szánnom napi 3 órát, egy szobára (egy sokak által lakott lakásban) pedig 800 fontot .

Az interjún 5 óra utazás után és a lakhatási problémák miatt minimális lelkesedéssel alulmúltam önmagam. De boldogított a tudat, hogy 5 óra múlva és 80 fonttal megrövidítve (uti költség + 1 db vánnyadt szendvics + 1 db tejeskávé) már otthon is leszek :(

Szeretnék

• a Balaton parton traubizni
• találkozni a Moszkván az óra alatt
  
• a Gödörben inni egy rosé fröcsit
• az @®©-on bukdácsolni a kockaköveken
• káposztás rétest venni a Szabadság hegyen
• fehér kenyér ropogós héjával kitörölni a körömpörkölt szaftját
• a Budai várban két borkóstolás között töki pompost majszolni
• dühöngve várni, hogy a 29-es busz végre megjelenjen a kanyarban
• meghallva a Barátok közt főcímdalát elkapcsolni a csatornáról
• buli után a Nagyi palacsintázójában degeszre enni magam
• órákig sorbanállni a Daubner cuki előtt
• tavasszal a kátyúk miatt szitkozódni
• futni egy Szigetkört

A minap vendégségbe voltunk hivatalosak Antoine-hoz, a francia beszerzőhöz. Isteni aszalt szilvával és hagymával tűzdelt sertésszeleteket tálalt sajtos párolt cukkinivel. Szerettem volna valami illő borral érkezni a vacsorára, ami otthon nem okozna nagy problémát.

Még ha nem is vagyok kimondottan borszakértő, azért hosszú évek alapos – elsősorban empirikus – tanulmányozása során megtanultam néhány alapszabályt: nem veszünk sárga színű fehér, illetve piros színű vörös bort, tájjellegűt vagy asztalit, lapos talpú üveget, műanyag dugósat vagy béna cimkés bort sem; két évnél öregebb fehérre kár a pénz, az édes vörös bornál pedig erős a hozzáadott kristálycukor gyanú; kivételek persze mindig vannak, de ha a fentieket betartjuk egy badacsonyi fehérrel vagy vilánnyi vörössel nem lőhetünk nagyon mellé; van egy-két kultikus név, ami szinte már garancia: Figula, Gere, Bock, Gál és biztosan a New Generation is nagyon igyekezik; végül pedig bármennyire szofisztikáltnak tűnik is a Portugieser az csak egy Kékoportó, a Pinot Gris pedig a régi Szürkebarátunk.

Angliában azonban egy jó bort választani már sokkal nagyobb kihívás. Nem meglepetés, de angol bor nem igazán létezik, én pedig nem ismerem a világ összes borvidékét. Vajon a nyugat ausztráliai szőlő jobb, mint a délkeleti vagy a dél-afriakai? Az rendben, hogy Kaliforniában sokat süt a nap, de milyen ott a föld? Chile nagyon egzotikusan hangzik, de ha leszüretelték, bepalackozták, hónapokig hajóztatták és a cimkén 2009 áll, az nem túl jó jel, nemde? És vajon Szeremley Hubához képest hol áll Tim Adams a Clare Valley-ből, vagy a Brown testvérek Dél-Afrikából. A Lindemans féle Bin 65 sem hangzik túl kívánatosan. A legmeggyőzöbb cimkéken ott virít, hogy a ’Tesco által válogatva’, a Tesco-ban pedig mint borszakértő annyira nem bízom, mert a borok mellé ’borpogácsaként’ Mr Porky típusú töpörtyű van kirakva.

Végül egy francia vörös mellett döntöttünk, de csak azért, mert egy szót sem értettünk a feliratból, a ’reserve’ szó nagyon ígéretesnek tűnt, nem Mr Tesco válogatta és az üveg aranyszínű hálóval volt bevonva. Nem tudom milyen volt, mert a vacsora végéig nem bírtam meginni a még aperitívnek kapott fehéret, amit valaki más választott, gondolom hozzánk hasonlóan végső kétségbeesésében.

Ott rontottuk el, hogy azon tanakodtunk 6 vagy 7 napra menjünk-e. 10 nap, minimum! De diákoknak, életművészeknek és kitartott munkanélkülieknek az egy hónap sem sok.  Amúgy is nagyon ki voltunk már éhezve a kontinentális Európára, ahol széles sugárutak és magas épületek vannak, nyáron meleg van és az ételtől nem csak jól lakik az ember, hanem minden falatát élvezi is, de Barcelona önmagában is fantasztikus. A város mindenkit kiszolgál, bármi legyen is az érdeklődési köre: épitészetileg szenzációs, közel van a hegyekhez, csak felszállsz a metróra és ott a homokos strand, a konyhájuk választékában a zöldség és gyümölcstől a füstölt sonkán és kolbászon át a kagylókig mindent megtalálni.

Gaudí szinte nyomorban élt már élete végén, Barcelona pedig most rongyosra keresi magát a belépődíjakon, mi is otthagytunk egy kisebb vagyont. Bár én nem Gaudíval terveztetném a lakásomat, az épületei nekem túl cirádásak, én pedig az egyszerűség, a szimmetria és a párhuzamos vonalak híve vagyok, de elismerem zsenialitását. Elképesztő, ahogy ablak nélkül természetes fényhez juttatja a szobát, a legutolsó részletekig kidolgoz mindent még a padlástérben vagy a pincében is, a máshol unalmas kéményekből szobrokat farag, a plafon tornádóként csavarodva egy csillárban ér véget és minden mindennel összecseng. Pont ezt a harmóniát hiányolom a La Sagrada Caotica-ból. Gaudí talán jobban tette volna, ha valami olyat tervez, amit még életében be tudnak fejezni, mert így az elmúlt 120 évben mindenki egy kicsit hozzátett. Az íveket szögletes vonalak váltják fel, a falakra kriptogrammák vannak vésve, még 20 év és Jesszus glóriája neon fényben fog világítani.

De számomra Barcelona nem csak Gaudít jelenti. Rendkívül változatos, minden háznak saját arca van, a homlokzatok különböző mintákkal és élénk szinekkel vannak dekorálva, az erkélyek kovácsoltvas vagy kőből faragott motívumai is házanként eltérőek. Este pedig, amikor a boltok bezárnak a lehúzott redőnyökön viccesebbnél viccesebb graffitik virítanak. Ha pedig az ember elfáradt a városnézésben, akkor csak kisétál a korzó végén a strandra és beleveti magát a langyos tengerbe. A homokos tengerparton sok nyugalomra ugyan ne számítsunk, mert irgalmatlan vérszívó maffia épült ki a hasukat süttető túristák kényeztetésére és fél percenként újabb és újabb tagjuk halad végig a parton hangosan kántálva, hogy ’tatuaje, henna’, ¿quieres coco?, ’massaje’, ’cola-fanta-cerveza’ és ott helyben a homokban megmasszíroznak, kitetoválnak, afrofonnak vagy elszaladnak neked a boltba sörért. És jobb, ha az ember hagyja őket elmenni érte, mert minden boltban és étteremben légkondi van átlag minusz 10 fokra beállítva, úgyhogy az emberre két lépés után ráfagy a bőrére hirtelen kicsapódott pára.  

Barna, Barcino azaz a Can Fanga: Szőrös Wilfred uralta, Franco elnyomta, Szent György patronálja, Freddie elénekelte én pedig végre jól megnézem magamnak. A programot már összeállítottam: lenézünk a Montjuic-ről, iszunk végre egy rendes kávét a las Ramblas-on, csakazértis találunk egy egyenes vonalat a Casa Milán, megnézzük másik 99,998 ember mellett, hogy hogyan játszanak a Blaugrana-k, aperitívnek cava-t kortyolgatunk, megnézzük a naplementét a Parc Güell-ről, a kuttúra kedvéért megnézünk valami félkész templomot is és újfent leégünk a plázson. Viszlát egy hét múlva! 

a röhögéstől. Megint idegen tollakkal ékeskednék. House rajongóknak sok szeretettel! (Sajnos az elsőhöz kell egy kis angol.)

Képzeljünk el egy kávézót, ahol a levegőt áthatja a pörkölt kávé isteni illatta. Előttem épp egy frissen főzött espresso van, az alig két kortynyi ital aprócska kis csészében gőzölög előttem és ontja magából a kávé különleges aromáját. Már az első szippantásból érzem, hogy jó erős, sötét átlátszatlan fekete színe is erről árulkodik. A kávébabból kifőtt oldajcseppek megcsillanak a felszínen, a csésze karimáját körülveszi az espressora oly jellemző aranyló hab. Egy apró korty és a meleg kávé kesernyés karamell íze végigsimogatja érzékeimet.

Képzeljünk el egy másik helyszínt bárhol Angliában, legyen az egy tengerparti kávézó, egy útszéli étterem, egy klasszikus angol pub vagy akár egy átlagos angol otthon. A levegőben fish & chips illata árad. Letesznek eléd egy korsó méretű csorba bögrét, a zománc töredezett rései barnák a korábban beleszáradt tea és kávé maradéktól, és egy rúzsfolt mosolyog a bögre pereméről, amiben valami bizarr halványbarna átlátszó lé van. Megfogni a bögrét még nem lehet, így mikor közelhajolsz, hogy belekortyolj, a közel százfokos ital végigégeti a nyelved, a torkod, majd a nyelőcsöved. Felszisszenve ízlelgeted a sebes nyelvedet, majd felfedezed, hogy az ízetlen, állag nélküli ital valami kávéra halványan emlékeztető kesernyés utóízt hagyott a szádban. Hogy ihatóvá váljon egyik bögréből a másikba öntögeted hosszú perceken keresztül, majd megkockáztatsz még egy kortyot leerőltetni a mosogatólére emlékeztető ’nedűből’.

Egy élvezeti cikk megfosztva minden élvezeti értékétől.

Melyik a helyes válasz?

1) Érdemes-e befűteni augusztus közepén, ha már nagyon elgémberedtek a végtagjaid a hidegtől?
a) Nem ajánlatos, mert hajnaltól úgyis tűzni fog a nap a szobádba, és akkor pedig megbuggyansz a hőségben.
b) Nincs értelme, mert az ablakok annyira rosszul szigetelnek, hogy úgyis csak kimenne a meleg.
c) Egyszerűbb, ha felveszel egy sízoknit, egy vastag gyapjúpullóvert, magadra terítesz egy plédet és bedobsz egy dupla whiskey-t.

2) Ha süt a nap reggel augusztusban, melyik nyári ruhádat vedd fel?
a) Amelyik vitorlavászonból készült.
b) Azt amelyikhez megy a túrabakancsod, az egyetlen megbízható cipőd, amelyik nem ázik be még akkor sem, ha térdig gázolsz az árban.
c) Egyiket sem, mert a viharfelhők már elérték Anglia partjait és az 50km/h szélnek köszönhetően pont félúton fog elkapni a zápor és a jeges szél. 

3) Jön veled szemben éjfélkor három angol lány, egy sántít, egynek a kezében van a cipője, a harmadik pedig a fájdalomtól eltorzult arccal zokog. Mi történhetett?
a) A kézben tartott magassarkú cipők és a sírásra emlékeztető elmosódott szemfesték normális tartozékai a szórakozó angol lányoknak. Gyakran a cipőt a pultra téve rendelik következő italukat.
b) Mindhárman vadonatúj lakk magassarkút vettek fel, amit bármelyik bártáncos megirigyelne. A démonian csábító hatást azonban rombolja, hogy még nem tanultak meg járni a 15 centis sarkakon.

Megoldás: Nincs rossz válasz.

Többször hallottam már angolok szájából elhangzani a június-augusztusi időszakra utalva az English summer kifejezést. Teljesen indokolatlan ugyanúgy nevezni a nyarat, mint a környező országok (zommer, der Sommer, sommar), mert csak fölöslegesen megtéveszti az ideutazókat. A májusi napsütést és 20 fok körüli hőmérsékletet már rég elfeledtette velünk a két hónapja tartó monszuni időjárás és a 15 fokos csúcshőmérséklet. Én hívnám inkább English chiller-nek.

De nem csak ebben mutatkozik meg, hogy az angolok nem fogékonyak az apró részletekre. Hiába próbálnak mindent leutánozni, ami a kontinensen olyan kényelmessé teszi az életet, a végén a praktikum valahogy mindig tökéletesen hiányzik a megvalósításból.

Azt hogy képtelenek borsót enni, mert fordítva tartják a villát, azt mindenki tudja. De kezet mosni sem tudnak egy igazit, mert hiába van bevezetve a lakásokba a víz és van bojler, kínosan ügyelnek, hogy a két csap egymástól olyan távolságra legyen, hogy ne tudd a két hőmérsékletű vizet összekeverni. Márpedig a hidegvizesből szinte jégkása folyik, a melegvizes csap alatt pedig egy forró teát gyorsan össze tudsz ütni magadnak.

Az erkély ritka toldaléka a házaknak, inkább a másfél méterszer 5 méteres cső alakú ''kertek'' terjedtek el, de azért előfordul. Vannak házak, amelyeken gyönyörű kovácsoltvas korlátú erkély van. Az ember legszívesebben kitenne egy kis széket, egy kis asztalkával és boldogan olvasgatna a szabad ég alatt. A feltételes mód azonban örök, mert az erkélyekre a legritkább esetben nyílik csak ajtó, többnyire csak egy ablak. Az erkély pedig funkcióját tekintve nem más, mint egy szép, kovácsoltvas dekoráció.

Anglia a nemzetek nagy olvasztótégelye, mindenféle nációt bekebelez, akik aztán tökéletes harmóniában élnek egymás mellett mindaddig, amíg búcsúzkodásra nem kerül a sor. Akkor azonban összecsapnak a nemzeti különbségek és a legkülönbözőbb küzdelmekre kerül sor, amit rendkívül szórakoztató kívülről nézni és csak egy kicsit kínos belülről megélni.

Mi magyarok ugye reflexből két puszit adunk, míg az angolok csak egyet, azt is csak a kontinentális nyomás hatására. Ennek köszönhetően a második magyar oldalon kezdeményezett puszi többnyire a levegőben landol. A brit erre gyorsan kapcsol és  udvarias lévén cuppant egy újat. Ami viszont egy magyar számára új körnek számít, így a negyedik magyar puszi megint üresen csattan.

A déliek azonban három puszit adnak. Ennek köszönhetően a harmadik puszi, amire aztán sem magyar sem angol már végképp nem számít, a legkülönbözőbb pontokon érheti az embert, fülön, szájon, magasságtól függően homlokon vagy garaton.

A hivatalos angol búcsúzás azonban a széttárt kar, ölelés egyik karral  hónalj alatt, másik karral vállon átvetve, majd laza háton veregetés. Az első probléma a karok széttárása, mert ugye itt már jelezni kell a partnernak, hogy kinek melyik karja kerül alulra, melyik felülre. Ha nem sikerül elsőre a megfelelő irányban dőlni miközben a krisztusi pózt felvettük, akkor jön a közös tánc, jobbra-balra dőlve, fel-le lengetve a karokat, míg az ideális egymásba illeszthető pózt fel nem vette mindkét fél. Aztán jöhet a hátba veregetés, amit én nem érzek túl nőiesnek, így én hátba simogatni szoktam, bár nem tudom, hogy ennek milyen rejtett üzenet értéke lehet. Még sosem mertem megkérdezni.

Tovább bonyolítja a helyzetet, amikor az angol ölelést egy kontinentális puszival ötvözik, hogy mindenki a saját nemzeti nyelvén tudjon elbúcsúzni. Két karral szorosan ölelve a másikat, ki ütögetve, ki simogatva, igazi kihívás a második puszit odacsempészni és egyszer csak azon kapod magad, hogy az udvarias búcsúzás közepette megcsókoltad a főnöködet.

Egy éven keresztül ellenálltam a kísértésnek, hogy az angol időjárásról írjak, hiszen szinte már közhely, hogy az angol időjárás vacak és minden kontinentális ember számára elviselhetetlen életkörülményeket eredményez. Csakhogy egy év elteltével úgy érzem, hogy tapasztalataimmal segítségére lehetek mindazoknak, akik angliai utazást terveznek. Útmutatásaim alapján könnyedén be tudsz majd csomagolni, bármelyik évszakban is érkezel. Hát lássuk!

(Hm, már szinte látom, hogy az összes utazási könyv referenciaként fogja alkalmazni, jó lesz hát figyelni a stílusra. A kép mindenestre sokat elárul a véleményemről.)

• Alapvető igazság az évszakokat illetően, hogy tavasszal van nyár, ősszel van tél. Ebből következik, hogy nyáron ősz van, télen pedig tavasz.
• Világos ruhadarabokat nem érdemes bepakolni, mert semmi sem vonzza úgy a felhőket, mint például a fehér vászonnadrág. Olyan hihetetlen erővel rendelkezik, hogy még verőfényes napsütést is barátságos bárányfelhőkkel negyed óra alatt órási zivatarrá duzzaszt.
• Az esős évszak nyáron van, mindig n-1 hónapban esedékes, mint előző évben. Adott hónapban a nap csak megtévesztésképpen jelenik meg az égen, egészen addig, amíg fel nem öltözöl. Nem ajánlatos azonban bedőlni a kora reggeli napsugaraknak. Javaslom minden naposnak induló nyári napon sízokniban, garbóban és gyapjú pullóverben elhagyni a lakást. Higgyék el kifizetődik, mert ebben az országban nincs forralt bor, ami segítene átmelegíteni az átfázott végtagokat.
• A nyaralni vágyók hétköznapra váltsanak jegyeket, mert nyár csak munkanapokon van. Kivételes esetekben elhúzódhat szombaton délelőtt 11 óráig, de sosem kezdődik vasárnap délután 5 óra előtt.
• A hiedelmekkel ellentétben esernyőt nem érdemes hozni, mert az eső mindig merőlegesen esik, és ha ennek megfelelően tartjuk az ernyőt, akkor csak összeütközünk a szemben jövő esernyővel.
• Ellenben soha nem esik öt percnél tovább, mint ahogy a napsütés sem tart tovább 5 percnél. De ez az időjárási jelenség az angol vendéglátás alapja, minden második kapualjban van egy kávézó, szendvicsbár vagy kocsma, ahova bármikor bemenekülhetünk: gyors séta - eső/ebéd - gyors séta - eső/leöblítjük sörrel - gyors séta - eső/délutáni kávé - gyors séta - eső/már otthon is vagyunk.

Tudja-e valaki, hogy mi különbözteti meg a zöldséget a gyümölcstől? Én bevallom már nem emlékeztem a biológia órán 10 évesen elsajátítottakra így a saját katalógus rendszeremet használom. Minden, ami édes és esetleg savanykás az gyümölcs, és illik minden olyan ételhez és italhoz, ami szintén édes és esetleg savanykás. Illetve minden, ami nem édes, de esetleg savanykás és nyersen többnyire ízetlen az zöldség, és egyáltalán nem illik édes dolgokba, legkevésbé nem tenném italokba (kivéve a Bloody Mary-t, a szerk.).

Itt azonban nagyon szigorú lehet az iskola rendszer, mert minap velem egykorú kollégáim egyszerre citálták, hogy minden, aminek magja van, az gyümölcs. Ergo gyümölcs például a paradicsom, a paprika és az uborka is. Ezzel az erővel Éva anno egy adag fejtett babba is haraphatott volna.

Az angolok nagyon következetesen szabálykövetőek, ezt már a korábbiakból tudjuk. Valamint azt is tudjuk, hogy minden létezik itt is, ami a kontinensen, csak minden egy kicsit másképp. Mindenki a bal oldalon közlekedik; az első emeletet hívják földszintnek, így értelem szerűen a második emelet még mindig csak az első; a sült krumplit chipsnek hívják a chipset pedig crisps-nek, pudding pedig bármi lehet a lángos szerű tésztától a véres hurkáig.

Van ugye Európában koktél, a nyári koktélok pedig gyakran gyümölccsel vannak ízesítve, díszítve. Hogyan néz ki mindez angol módra? Van nekik saját nemzeti nyári frissítő koktéljuk a Pimms. Már önmagában botrányosan rossz. Állagra, küllemre sör szerű, íze azonban mint a gyömbéres Ouzo. Ha ez önmagában nem csinálna kedvet mindenkinek, díszítik is gyümölccsel, azaz amit ők gyümölcsnek hívnak. Kérsz egy Pimms-t és büszkén kihoznak neked egy pohár vizelet színű löttyöt, amiben ázik egy negyed narancs, egy negyed lime és egy negyed kígyóuborka. Egészségedre!

El nem tudom képzelni, hogy ha itt csak 26%-ot adózom a fizetésemből, akkor hogyan futja az államnak ennyi lelkes rendőrre. Nem olyan szőrös sityakos, piros dzsekis fajtára - asszem olyan csak a mi Erzsikénknek jut -, hanem a hagyományos kék ruhás, bilisapis bobbyk.

A legintenzívebbek hétvégi estéken ahogyan tökéletes csapatmunkában kérlelhetetlenül lecsapnak az önfeledten szórakozó ifjúságra. Egész héten mindenki fegyelmezetten sorban áll, udvariasan viselkedik minden ellenségével, végigül 15 értelmetlen és végeláthatatlan meetinget és még ilyenkor sem engedheti ki a gőzt?

A minap két lábrogyasztás közben arra lettem figyelmes, hogy a dizsi előtt egy ittas fiatalembert egy lovasrendőr kerget és lendületből lekever neki egy taslit, majd pillanatok alatt ott termett hat másik bilifejű és mind egyszerre kezdett el magyarázni neki. Részegen egy emberre koncentrálni is nagy kihívás, nemhogy hatra. Egyébként is, minek ehhez egy lovasrendőr? Feltételezem a ló sem értette, mert unalmában végig bombázta a járdát. Hazafele térdig gázoltunk a tojban. Hogy a srác mit véthetett, nem tudom. Így ránézésre legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy európai pop slágert kért a DJ-től.

Egy másik kocsma előtt két srác egymásnak feszült. Mondd már, biztosan rivális focicsapatnak szurkoltak. Nekem szemem sem rebbenne, nem úgy az angol rend őreinek. Még az első igazi pofon sem csattant el, a semmiből máris előkerült két autónyi mezei és két lovasrendőr. A lovakkal keresztbe álltak az utcában szétválasztva a Montaguekat a Capuletektől és megkezdődött a 6/1 arányú dorgálás.

De rend van hétvégén is. Csendes napsütéses vasárnap délután a külvárosban. Sehol senki az utcákon, mindenki Cornwallban sütteti a hasát. Egy szinte üres Burger King parkolóban egy rendőr épp a falhoz állít egy pasast. Biztos Big Mac-et rendelt a Burger Kingben.

Én és a brit éjszakai élet egyelőre még keressük a közös nevezőt. Ez a mindennapi életemet nem különösebben befolyásolja, mert kiöregedvén a bulizásból viszonylag ritkán vetem bele magam a bristoli éjszakába.

Az alaphangulatomat már az megadja, hogy bejutni egy-egy szórakozóhelyre külön próbatétel. Az egyik helyre nem engednek be, mert nincs nálam személyi igazolvány. Az persze nem probléma, hogy bent hemzsegnek azok, akik már este 10-re olyan részegre itták magukat, hogy a nevüket nem tudják megmondani.
A másik helyre Gyurit nem engedik be tornacipőben, miközben könnyedén átsuhan az ellenőrzésen egy csapat neonfényű tüllszoknyás liba kezükben egy 1.5 méteres felfújható fallosszal.

Végül csak bejutunk tornacipőben és identitás nélkül a sokadik helyre, ami félig üres és a táncparketten egy lélek sincsen. Nem csoda, a DJ a meg nem értett művész arckifejezését magára öltve rettenetes számokat játszik.

S: Úgysem táncol senki, akár játszhatnád, amit én kérek, akkor legalább egy ember táncolna...
DJ: Á, nincs ma forgalom, mert XY ünnep van, és üres a város
S: Ember, az összes kocsma a környéken tele van, csak itt nem táncol senki. Ez nem sejtet valamit?

Unottam rázom magam, mellém keveredik két brit leányzó. Az öltözetük elképeszt: az egyiken fekete flitter forrónaciban kezdődő és mélyen dekoltált mellényben végződő anorák van, ami alól kilóg a fehér melltartó pántja. A másikon bugyogó fölött végződő lambada szoknya van. Elképedésem kiül az arcomra, valószínűleg még rázom is a fejem nem tetszően, esetleg még ciccegek is hozzá öntudatlanul, mert az egyikük agresszíven közelít felém, majd fölém tornyosulva üvölt az arcomba, hogy hagyjam békén a barátnőjét. Upszi :) Bevallom kicsit megszeppenek. De Gyuri, aki már néhány nevelési szándékú akciómat megélte hirtelen mellettem terem és el sem mozdul az est hátralevő részében.

Sosem voltam igazán erős közgázból, így sokáig nem értettem, hogyan maradnak a fapados járatok életben olcsó jegyáraikkal. De most már megvilágosodtam. Ha érdekel, elmagarázom egy egyszerű példán keresztül.

Anna és Márton összejönnek és Márton meglepi Annát egy lisszaboni úttal születésnapja alkalmából. A jegyek darabját £70-ért vásárolja (£140). Majd Márton elbizonytalanodik Annával kapcsolatban, szakít vele és közli, törölte a jegyeket. Anna szíve összetörik, de hamarosan a lisszaboni út elvesztése jobban fáj neki, mint Márton árulása, hát kapcsolatba lép a légitársasággal. Így szerez tudomást róla, hogy Márton nem törölte az utat, csak extra £100-ért Anna helyett ex-barátnőjét, Katát viszi. A jegy ekkor már £240-be kerül.

Anna felháborodik, majd hirtelen felindulásból befizet újabb £100-ot és visszaírja a jegyet a saját nevére = £340. Márton dühöng, de nincs mit tenni, ekkor már ténylegesen törli saját jegyét. A légitársaság így azt újra értékesítheti, ekkor már dupla értéken (£140) last minute áron.

Így az eredetileg 140 fontos repülőjegyek 2 hónappal később már £480-ba kerülnek, ami egyáltalán nem fapados ár.

Igaz történet alapján...

Mostanában mindenféle vidéki kis repterekről utaztam, mint például Budapest vagy Bristol, ahova úgy látszik, csak kezdő robbantgatók repülnek, mert lényegesen könnyebb átvergődni az ellenőrzési pontokon, mint Heathrown, ahol terrorista legyen a talpán, ha el akarja érni a New York-i csatlakozást.

Bár British Airways-zel és nem fapadossal utaztam Bécsbe - cégköltségen persze – itt is be kell csekkolni on-line, ha van, ha nincs koffered. Három méterre a hagyományos check-in pulttól vár az érintőképernyős sztyuvi – korábbi bejegyzésekből tudjuk, hogy milyen sikeres vagyok az érintőképernyős masinákkal. 10 perc alatt meg is fejtettem, hogy mit kell nyomkodni, hogy kiadja a beszállókártyám, mialatt körülbelül ½ percet spóroltam nekik, mert ezek után ugyanúgy be kellett állnom a sorba, hogy a csomagomat feladjam, illetve hogy túlessek az első útlevél és  beszállókártya ellenőrzésen. A check-in pultnál mondta a nő, hogy siessek, mert már csak ¾ órám van felszállni az utolsó buszra, ami kivisz a géphez. Szerettem volna az arcába röhögni, mert nem terveztem duty freeben vásárolni vagy fél vagyonért meguzsonnázni.

Nekivágtam hát és fél km gyaloglás után elérkeztem a következő ellenőrzési pontig, ahol megszabadítottak mindentől, ami folyékony. Ezután jött a hosszú kordonnal elkerített ösvény, ami egyenesen az őrületbe vezet. Némi sorbanállás után második útlevél és beszállókártya ellenőrzés. Haladsz tovább lassan lépkedve a sorban és kezd leesni a tantusz, hogy miért sürgetett az unott hölgy a check-in pultnál. Ezúttal vetkőzés következik: öv és kardigán egy ládába, laptop táskából ki egy másik ládába, végül laptop-táska szigorúan nem ládában a futószalagra. Enyhén pironkodva zokniban, kissé lecsúszott nadrággal begyűjtöm a laptopot, majd felöltözöm. Haladok tovább a sorban, újabb útlevél és beszállókártya ellenőrzés. Mindez idáig egy kordonon belül haladtam tömött sorban, esélyem sem volt letérni a helyes útról. Mégis milyen új információval szolgálhat még az útlevelem? Netán az első ember csak a szemem vágását egyezteti, a második a nemek beazonosítására specializálódott, a harmadik pedig ügyesen állapítja meg az emberek korát ránézésre? Na mindegy, nem érek rá ezen filozofálni, mert még messze nem értem el a célomat. Haladok tovább, és ezúttal a cipőt kell levenni és a futószalagon megröntgeneztetni. Miért nem vehettem le, amikor már úgyis zokniban voltam az imént?

Megyek tovább rendületlen. 10 percem van felszállásig. Nem ettem, nem ittam, nem pisiltem. Nem baj, ott van az 5x5 cm-es szendvics és a 60x60 cm-es mosdó a gépen.

Újabb akadály, duty free shop. Bár itt már nincs kordon, de úgy kanyarítják az utat a boltok között, mint Óz birodalmában a sárga köves utat, hátha elcsábulsz és impulzív módon vásárolsz egy 300,000 Forintos öltönyt, egy Audi coupét vagy egy gagyi hűtőmágnest.

A végső fél kilóméteres táv végén már látom a kapumat és felcsillan a rég elveszettnek látszó remény, hogy esetleg elérem a gépemet. Csak előbb még egy utolsó útlevél és beszállókártya ellenőrzés.  

Még ha csak négy napig tart is, nyaralni mindig jó. És ha még ráadásul az idő is szép és végre kiszabadulhatok az angol májusi fagyból a napfényes Itáliába, akkor nagyon hálás tudok lenni a sorsnak. Ülni a tengerparton egy félreeső kávézóban és egy könnyed hangvételű könyv mellett napozva kortyolgatni a café lattét - én pont erre vágytam.

De mindezért keményen meg kellett dolgozni. Biztosan nagyon népszerűtlen leszek ezzel a kijelentésemmel, de nekem 'a romantikus Velence' elég nagy csalódás volt. Persze én is felismertem a lagúnák báját és bele tudtam élni magam, hogy milyen lehetett a város eredeti hangulata, csakhogy mindezt élvezhetetlenné tette a kapzsiság, ami a turista látványosságok velejárója. Semmivel nem volt jobb, mint egy zsibvásár egy balatonparti kisvárosban bucsú idején.

Hiába ömlik a pénz a városba a rengeteg turistával, a házak nagy része rettenetes állapotban van, omladozik a vakolat és olyan, mintha évtizedek óta nem lakná senki. Minden tele van firkálva graffitivel, döbbenetes módon még a látványosságokhoz vezető út is fel van firkálva egy-egy templom oldalára, nehogy már eltévedjél. Minden iszonyatosan ócska, vásári vackokat árulnak tömegével méreg drágán. Csendben, romantikusan andalogni meg se próbálj, mert a szűk kis utcákon jönnek utánad és tukmálják rád az áruikat, hogy vegyél 'mert te gazdag ember vagy ő meg csak egy szegény rózsaárus'. A rózsaárus, aki délelőtt még lopott táskákat, délután lopott márkás napszemüvegeket árult és ha elkezdett esni az eső máris az éppen aktuális esernyőt árulta.

Az, hogy mozdulni sem lehet a tömegtől nem újság. Ne menjen népszerű helyekre az, aki nem bírja a tömeget. De mivel nincsen igazi tömegközlekedés, a vaporettik és gondolák pedig méreg drágák, így hajnaltól éjjelig folyamatosan hallani a monoton zúgást, ahogy a turisták bőröndjeiket húzva végigkaristolják a szűk utcák régi köveit.

Kétségtelen, hogy nincs még egy olyan hely mint Velence és az életben legalább egyszer látni kell. Részemről kipipálva.