Anglia a nemzetek nagy olvasztótégelye, mindenféle nációt bekebelez, akik aztán tökéletes harmóniában élnek egymás mellett mindaddig, amíg búcsúzkodásra nem kerül a sor. Akkor azonban összecsapnak a nemzeti különbségek és a legkülönbözőbb küzdelmekre kerül sor, amit rendkívül szórakoztató kívülről nézni és csak egy kicsit kínos belülről megélni.
Mi magyarok ugye reflexből két puszit adunk, míg az angolok csak egyet, azt is csak a kontinentális nyomás hatására. Ennek köszönhetően a második magyar oldalon kezdeményezett puszi többnyire a levegőben landol. A brit erre gyorsan kapcsol és udvarias lévén cuppant egy újat. Ami viszont egy magyar számára új körnek számít, így a negyedik magyar puszi megint üresen csattan.
A déliek azonban három puszit adnak. Ennek köszönhetően a harmadik puszi, amire aztán sem magyar sem angol már végképp nem számít, a legkülönbözőbb pontokon érheti az embert, fülön, szájon, magasságtól függően homlokon vagy garaton.
A hivatalos angol búcsúzás azonban a széttárt kar, ölelés egyik karral hónalj alatt, másik karral vállon átvetve, majd laza háton veregetés. Az első probléma a karok széttárása, mert ugye itt már jelezni kell a partnernak, hogy kinek melyik karja kerül alulra, melyik felülre. Ha nem sikerül elsőre a megfelelő irányban dőlni miközben a krisztusi pózt felvettük, akkor jön a közös tánc, jobbra-balra dőlve, fel-le lengetve a karokat, míg az ideális egymásba illeszthető pózt fel nem vette mindkét fél. Aztán jöhet a hátba veregetés, amit én nem érzek túl nőiesnek, így én hátba simogatni szoktam, bár nem tudom, hogy ennek milyen rejtett üzenet értéke lehet. Még sosem mertem megkérdezni.
Tovább bonyolítja a helyzetet, amikor az angol ölelést egy kontinentális puszival ötvözik, hogy mindenki a saját nemzeti nyelvén tudjon elbúcsúzni. Két karral szorosan ölelve a másikat, ki ütögetve, ki simogatva, igazi kihívás a második puszit odacsempészni és egyszer csak azon kapod magad, hogy az udvarias búcsúzás közepette megcsókoltad a főnöködet.
Utolsó kommentek