Széljegyzetek a kávéházból

Még ha csak négy napig tart is, nyaralni mindig jó. És ha még ráadásul az idő is szép és végre kiszabadulhatok az angol májusi fagyból a napfényes Itáliába, akkor nagyon hálás tudok lenni a sorsnak. Ülni a tengerparton egy félreeső kávézóban és egy könnyed hangvételű könyv mellett napozva kortyolgatni a café lattét - én pont erre vágytam.

De mindezért keményen meg kellett dolgozni. Biztosan nagyon népszerűtlen leszek ezzel a kijelentésemmel, de nekem 'a romantikus Velence' elég nagy csalódás volt. Persze én is felismertem a lagúnák báját és bele tudtam élni magam, hogy milyen lehetett a város eredeti hangulata, csakhogy mindezt élvezhetetlenné tette a kapzsiság, ami a turista látványosságok velejárója. Semmivel nem volt jobb, mint egy zsibvásár egy balatonparti kisvárosban bucsú idején.

Hiába ömlik a pénz a városba a rengeteg turistával, a házak nagy része rettenetes állapotban van, omladozik a vakolat és olyan, mintha évtizedek óta nem lakná senki. Minden tele van firkálva graffitivel, döbbenetes módon még a látványosságokhoz vezető út is fel van firkálva egy-egy templom oldalára, nehogy már eltévedjél. Minden iszonyatosan ócska, vásári vackokat árulnak tömegével méreg drágán. Csendben, romantikusan andalogni meg se próbálj, mert a szűk kis utcákon jönnek utánad és tukmálják rád az áruikat, hogy vegyél 'mert te gazdag ember vagy ő meg csak egy szegény rózsaárus'. A rózsaárus, aki délelőtt még lopott táskákat, délután lopott márkás napszemüvegeket árult és ha elkezdett esni az eső máris az éppen aktuális esernyőt árulta.

Az, hogy mozdulni sem lehet a tömegtől nem újság. Ne menjen népszerű helyekre az, aki nem bírja a tömeget. De mivel nincsen igazi tömegközlekedés, a vaporettik és gondolák pedig méreg drágák, így hajnaltól éjjelig folyamatosan hallani a monoton zúgást, ahogy a turisták bőröndjeiket húzva végigkaristolják a szűk utcák régi köveit.

Kétségtelen, hogy nincs még egy olyan hely mint Velence és az életben legalább egyszer látni kell. Részemről kipipálva.