Azt mondják, ha valamit nagyon szeretnél azt előbb-utóbb sikerül elérned. Szerintem van ennek egy másik változata is, amit talán kissé negatív kicsengése miatt nem kapott fel a köznyelv. Miszerint is, ha valamit nagyon, de nagyon szeretnél, na arról ne is álmodj!

Fél éves angliai tartózkodásom után én csak egy kis itáliai napsütésre vágytam nagyon, de nagyon. Láttam magamat, amint pulóverre vetkőzve fekszem a nyugágyban, arcommal szigorúan a nap felé fordulva szürcsölgetem a tejszínhabot a bombardinomról valamelyik hütte teraszán a domboldalon.

Ehhez képest a valóságban az életemért küzdöttem még a kék pályán is, akkora friss hó esett folyamatosan. Hol a felhőkben, hol ködben síeltünk. Még a pálya sem látszott, így többen meglepetten csavarodtunk fel a pálya szélét jelző póznákra. Egyáltalán nem volt nap, ami felé fordulhattam volna. De mindegy is, mert a nyugágyaimat 1.5 méteres hó borította.

Eltelt a hét és én megúsztam egy alapos megfázással, és már csak egyetlen dolgot szerettem volna, hazajutni Angliába, ahol ugyan folyton köd van, de legalább nem esik a hó. Szerettem volna nagyon, de nagyon. Így aztán hazafele a rengeteg hó miatt lezárták a hágót, a hólánc elszakította a fékfolyadék vezetéket, a hegyről lefele a le nem zárt útszakaszon 2 órás dugó volt, az autópályán pedig folyamatos útépítés. Az hogy 9 óra alatt teljesítettük a 4 órás távot nem tett túl jót az időbeosztásunknak, így aztán nem jutottam haza. Egy további csodás napot élvezhettünk a nem túl barátságos Észak-Itáliában, majd mikor végre földet értünk, a megszokott nyálkás-ködös Angliában, 18 év után először mindent hó borított...